A csend formái - Miért érződnek Barbara Hepworth szobrai ennyire nyugodtnak?
Barbara Hepworth bronzszobrain a fény először mindig a sima, polírozott íveken csillan meg. Csak alaposabb vizsgálat után tűnnek fel a sötétebb rétegek: az oxidált mélyedések, a finom egyenetlenségek, a fém tompább felületei. Egy idő után a néző már nem is magát a formát figyeli, hanem azt, hogyan vándorol a napfény a bronz felületén.
Ezek a munkák nem adják meg magukat a felgyorsult vizuális kultúrának, ahol egy képet a másodperc törtrésze alatt szokás befogadni. Hepworth alkotásai lassításra kényszerítenek. Körbe kell járni őket, megvizsgálni, hogyan vékonyodik el egy-egy ív, milyen mélyre nyúlik egy nyílás, vagy hol maradt szándékosan durva az anyag. Némelyik szobor szinte megszólaltatja a tapintást. Olyanok, mint egy tenyérben, évek alatt simára forgatott patakkő.
Cornwall sziklái és a modernizmus szélvihara
Bár ezek a monumentális bronzmunkák ma Hepworth legismertebb alkotásai, ez a sajátos látásmód évtizedekkel korábban, a brit vidék tájaiból gyökerezett ki.
Az 1903-as yorkshire-i születésű szobrász a harmincas években még Londonban kereste az útját, a második világháború kitörésekor azonban a cornwalli St Ives tengerparti városába költözött. Ez az elszigetelt halászfalu a negyvenes évek végére a nemzetközi modernizmus egyik legpezsgőbb szellemi menedékévé vált. Festők és szobrászok dolgoztak itt egymás mellett, és a nyers tengerparti sziklák, a végtelen horizont, valamint az állandóan változó fények erősen hatottak Hepworth munkáira.
Míg a korszak absztrakt művészetének jelentős része a tiszta geometria és a mérnöki pontosság felé fordult – gondoljunk Piet Mondrian szigorú fekete vonalaira és elsődleges színeire, vagy Naum Gabo áttetsző, matematikai modellnek beillő konstrukcióira –, addig Hepworth más irányból közelített ugyanazokhoz a kérdésekhez.
A lekerekített formákban van valami ismerős. Könnyű a szél formálta sziklákra, a víz által koptatott kövekre vagy más természeti képződményekre asszociálni.
A korszak több szobrásza is hasonló kérdésekkel foglalkozott. Jean Arp biomorf formái vagy Henry Moore üreges alakjai ma is természetes párhuzamként merülnek fel Hepworth neve mellett. A közeli rokonság ellenére azonban ezek a munkák ritkán keverhetők össze. Hepworth formái általában könnyebbnek hatnak. Kevésbé a tömegükre, inkább a körülöttük lévő térre irányítják a figyelmet.
A lyuk mint jelenlét
Hepworth makacsul ragaszkodott a direct carving módszeréhez. A követ és a fát saját maga faragta és alakította, a fizikai munka a folyamat lényegi része volt. Ez a fizikai küzdelem ma is látszik a felületeken.
Nem törekedett steril tökéletességre. A kőszobrain a tükörsima, csiszolt részek mellett gyakran ott hagyta a nyers, megmunkálatlan felületeket is. Néha úgy hatnak, mintha a forma még mindig kapcsolatban állna azzal a kőtömbbel, amelyből kialakult.
A legnagyobb újítása mégis az volt, amikor a harmincas években elkezdte átfúrni a szobrait. A klasszikus akadémikus szobrászat ritkán bánt így az ürességgel. Hepworth munkáiban a nyílások fokozatosan a kompozíció meghatározó elemeivé váltak.
Ha egy Hepworth-szobor előtt állunk, a tekintet szinte automatikusan ezekre a nyílásokra ugrik. A nyílások miatt a forma határai kevésbé tűnnek véglegesnek. Levegő kerül bele. Fény.
Néhány későbbi munkájánál vékony húrokat feszített ki ezeken a nyílásokon keresztül. Ezek a szálak, mint egy hangszer húrjai, finom geometriai feszültséget adnak a lekerekített tömböknek.
A műteremről készült régi fotókon Hepworth poros köpenyben, vésővel a kezében áll a hatalmas fatömbök között. A kész művek eleganciáját nézve könnyű megfeledkezni arról, mennyire fizikai folyamat volt a faragás.
A kő megőrizte kőszerűségét.